Szász Imre szüntelenül a világháború utáni magyar értelmiség egy részének, a maga nemzedékének sorsát írja meg regényeiben. Azokét, akik a világháború idején váltak felnőtté. Ez a nemzedék az indulás nagy reménykedései után sok válságon ment keresztül, társadalmi és magánéleti válságokon egyaránt. Ilyen, látszólag csak magánéleti válságok dúlják fel a Gyertek este kilencre szereplőinek életét azon a vidám, italos, táncos, szertelen estén és éjszakán, amelyen a társaság tagjai szinte mind menekülni igyekeznek a sorsuktól, a múltjuktól, jelenüktől és jövőjüktől.

„Amikor nemrég átolvastam a kész regény kéziratát, egy Mark Twain-aforizma jutott eszembe: Olyan élet még nem volt, melyet élője ne érzett volna a lelke mélyén félresikerültnek. Azt hiszem, sok igazság van ebben az aforizmában, különösképpen akkor, ha a harmincöt-negyvenévesekre vonatkoztatjuk. Az én regényalakjaim is félresikerültnek vagy még inkább sikertelennek érzik az életüket. Legtöbben nem is ok nélkül: a magánélet elkerülhetetlen válságait náluk a történelem hosszú időn át felerősítette, néha talán létre is hozta. Regényem szereplői – nem politizáló értelmiségiek – a maguk természetes életkori válságát úgy élik át, hogy már nem vesznek, nem akarnak tudomást venni a külvilágról, csak a maguk sikertelenség-érzetéről, fájdalmairól, szorongásáról, s ez elől keresnek menedéket, ivásban, szeretkezésben. Az egész regény egy táncos-ivós szombat este és éjszaka története. Aztán következnek az egyhangú hétköznapok. A rossz közérzet nem sűrűsödik tragédiává, vagy legalábbis nem azonnal: de a tragédia lehetősége éppúgy benne bujkál, mint a későbbi lehiggadásé.” Szász Imre