Kedves Kicsik és Nagyok! Hozzátok szólok pár szóban, mielőtt föllapozzátok a mesekönyvemet. Amikor én kislány voltam, mindig a mesekönyveket bújtam; még a paplan alatt is olvastam. (Azt azért ti ne tegyétek inkább!) És utána rajzoltam a sok királylányt papírra. Kezdetben csak az a mese érdekelt, amelyben királylányok voltak, de így vannak ezzel az én kislányaim is, akik királylányok akarnak lenni és királylányos meséket hallgatni. „Anya, mondjál új mesét! De legyen ám benne két királylány is, mert akkor mindenkinek jut egy!” – fordul hozzám minden este, lefekvés előtt a nagyobbik lányom. Miután elmesélem a saját mesém, a kisebbik sejtelmesen megkérdezi, hogy „Ugye, ez nincsen meg semmilyen mesekönyvben?” és ezen én szinte mindig elgondolkodom. Hiszen ott a sok, már előzőleg összegyűjtött, megírt, és általam is nagyon kedvelt népmese, mégis miért van az, hogy a gyermekek leginkább a szüleik által fejből mondott mesét kedvelik? Hogyan veszik észre, hogy ez nincs meg egy mesekönyvben sem? Egyszerű a válasz: hiszen mesemondás közben gondolkodunk, el-elakadunk, esetleg gyermekeink fűznek valamit hozzá, ami azután belekerül a mesébe, így tulajdonképpen ők is részesei a mesealkotásnak. Hogy azután már saját maguk is szövögessenek hasonlókat: a sajátjaikat!