Nagy idők kis tanúja, az ötéves Jutka kitűnő megfigyelő. Nincs előtte titok, átlát a felnőttek hiúságán, alakoskodásán, és bár nem érti, mégis tudja, hogy nemcsak a kisgyerekek, hanem a felnőttek is félnek. Félnek a veszteségtől, félnek a hatalomtól, félnek a háború veszélyétől – és legfőképpen egymástól félnek. A nagyon szeretnivaló család három generációja a huszadik század legmélyéről igyekszik valahogy feltápászkodni, de a történelem ismét közbeszól: a háború után tizenegy évvel megint lövöldöznek a pesti utcán... Jutka, aki éppen ekkoriban rakosgatja magában renddé a világ jelenségeit, ártatlan és törhetetlen kíváncsisággal nézi, mi vár majd rá, amikor felnő.

„Világosodik az ég. A kéményekből hömpölygő fekete füstcsíkok, mint az én mindig tompa hegyű, agyonfaragott kis ceruzám a fehér rajzlapot, grafitszürkévé satírozzák. Félek a fölém magasodó, a léptektől ide-oda dőlő, elhajló, megnyúló, a napfelkeltében kísérteties csontvázakra emlékeztető házak látványától.”

Mesteri megfigyelés, plasztikusan megjelenített kép. Semmi kétség: Jutkából, aki így látja a világot, később ismert, sikeres filmrendező lesz, aki a filmgyártás szűk esztendeit úgy vészeli át, hogy könyvet ír a gyerekkoráról. Testvérbátyja, Andris pedig, aki akkor régen szakadatlanul rajzolt minden tiszta papírdarabra, később ismert, sikeres festőművész és grafikus lett, illusztrálja majd a könyvet. Ez az a könyv. Szerencsés vagyok, hogy elsőként olvashattam, és ajánlhatom most minden olvasónak.

Révbíró Tamás