Egy olyan rendhagyó memoárt tart kezében az olvasó, melyben a szerző nem (csak) saját életére emlékszik vissza. Saját eredetét kutatva rég elhunyt ősét és névrokonát szólítja meg, kérve, hogy meséljen, segítsen felidézni a ködbe veszett történetet. Egész, több generáció óta elnémult családja helyett emlékezik, mert felismeri, hogy a jelenben szükségünk van egy történetre a jövőhöz, ahogy a fának mély, tápláló gyökerekre van szüksége, hogy egészségesen növekedjen a fény felé.

A történet arra biztat, a valódi gyógyuláshoz emlékezni kell, akkor is, ha nehéz, ha lehetetlennek tűnik, ha közel egy évszázad némaságát kell megtörnünk hozzá, és soha nem látott őseink ajtaján kell kopogtatnunk válaszokért. Nem csak saját lelkünknek, unokáinknak és felmenőinknek is gazdag táptalajt biztosítunk ezzel.

A történetben kiskamaszként szereplő 13 éves Bálint János izraeli otthonában, 87. születésnapján olvasta el a memoárt. Utolsó az élők között, aki részese volt az eseményeknek és emlékszik:

„Évtizedek óta nem sírtam. Se Anyám, se Apám temetésén. Csak most, miközben soraidat olvastam, fogott el a meghatódás és a sírás. Eddig nem volt rá alkalmam, hogy megismerjem a lelki-, és napi világodat. Az írásodból kitűnik, hogy milyen mélyen tudsz belemerülni az emberi lélekbe. Én, mint sok más túlélő, nem mertem számot adni az óriási veszteségről, amelyet a korosztályunk átélt. A mai napig.

A visszaemlékezésed, az általad csodálatosan megfogalmazott írás számomra ezért olyan megrendítő! Előrehaladott korom távlatából visszatekintve, most ébredtem rá a mulasztásomra. Köszönet érte.

Sok szeretettel,

Avik Bar-On”

Karádi Júlia (1985) Budapesten született, pszichológus, transzperszonális szemléletű terapeuta. Felnőttek önismereti munkájának kísérése mellett kisbabákkal, gyerekekkel, családokkal is dolgozik. Terápiás szemléletében meghatározó a szülés-születés és transzgenerációs hatások figyelembe vétele. Jelen szöveg hét év hollandiai tartózkodása, és tíz év mély terápiás munka záróakkordjaként született meg.